2012. október 18.

mikrokozmosz * lazac van vacsorára.

Az ember olyan naiv. Kap egy édes falatot a boldogságból, és azt hiszi, hogy ezentúl mindig torta lesz a vacsora. És amikor az élet egy nagy kanál fahéjjal fogadja, vagy egyszerűen csak tudatosul benne, hogy ma nem is lesz vacsora - hatalmas csattanással koppan a hideg konyhai járólapon. Pedig úgy akarta! Úgy beleélte magát. Elhitte, hogy a boldogság mindig jár neki. Talán meg is érdemli azt. És végül mégsem?



Az ember tervez. Készül. Lelkesedik, főleg, ha boldog. És mikor beteljesíti boldogságát, valami azt mutatja, hogy feleslegesen dolgozott. Bár tudja, hogy az alkotás sosem felesleges, mégis, az elismerés jól esne. Vagy csak boldogsága tárgya fenntarthatná a maga lelkesedését. Én is így érzek. Rajongok, és néha viszonozza ezt rajongásom tárgya. És néha elhiszem, hogy ez örök. Menthetetlen álmodozó vagyok. Mesékben és elképzelésekben élek. Álmokban. És fáj, amikor a valóság úgy csattan az arcomon, mint egy friss lazac. De túllépek rajta, talán már holnapra.



Az ember társas lény. Vágyik a meghallgatásra, a beszélgetésre, a közösségre. Néha igazi kincsekre talál. Csillog, kiegészít, boldoggá tesz; mint egy arany nyaklánc. És amikor kiderül, hogy az a nyaklánc egy bóvli szar, ráadásul a kapocs sem jó a végén, keserűen letépi magáról. Lehet el is dobja, vagy csak az ékszerdoboz mélyére teszi. Én is így érzek. Volt egy olyan arany nyakláncom, amit imádtam. Kiegészített, ragyogtunk együtt. Sok embernek vidámságot csempésztünk az életébe. Viszont nyáron sokat dolgoztam, és le kellett tennem egy kicsit a láncomat. Nem raktam messzire, de beletettem az ékszeres ládámba. És, mikor újra feltártam a ládát, hogy visszategyem a láncom - már nem volt ott. Kerestem mindenhol. Elhagytam volna? Pedig emlékszem, hogy biztonságosan betettem a ládába. Ott kellett volna lennie. És később megláttam egy másik nő nyakán. Rajta ragyogott. Kiegészítette. Fénylőek  voltak, szinte bántotta a szemem a fény. Könnyeztem is, de nem csak a ragyogás miatt. Fájt máson látni. Azonban egyszer kölcsönkaptam a lopott nyakláncot. Feltettem, de rajtam már nem ragyogott. Éreztem rajta a másik nőt. A bőrét, az izzadságát a láncomon. Átvette az ékszer az ő tulajdonságait. És ahogy közelebbről megnéztem, láttam... hogy az arany igazából egy kegyetlenprofi másolat. Bizsu. Mérges lettem, és inkább végleg eldobtam az egykor fényesen csillogó aranyláncom...
A helyére próbáltam már több ékszert is. Rengeteg bizsu volt, vagy nem olyan megbízható kapocs tartotta. Nem találtam azóta sem olyan igazi arany nyakláncot. Nem ragyogok úgy, mint azzal a lánccal... Üres vagyok. És néma.
Volt egy arany láncom. Volt egy barátom. De túllépek rajta. Egyszer biztosan.



Nem kéne személyes bejegyzést írnom, és nem kéne ilyen depresszív bejegyzést sem közzé tennem. De nincs, aki meghallgat. Az egyedüllét életem hideg és büdös lazaca. És ez senkit nem érdekel.

4 megjegyzés:

  1. ömm.. nem akarsz összefutni valamikor? :D

    VálaszTörlés
  2. Ez nagyon tetszett, sztem elolvasom megint. Vhogy eszembe jutottak... dolgok!
    És, amit sose felejts el: Egyáltalán nem vagy egyedül!!! <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. :) örülök hogy tetszett. és köszi, észben tartom... :))

      Törlés