2012. december 24.

mikrokozmosz * Életre szóló ajándék

Mivel a szentestém elég csendesre és szolidra sikerült, és a következő napok pedig sokkal bonyolultabbnak, ezért gondoltam hozok most egy részletesebb bejegyzést a tetoválásomról. :)


Már nem is tudom honnan indult a gondolatmenet, de egy szörnyű és szörnyen magányos nap után meghallgattam gyerekkorom - és a jelenem - egyik meghatározó zenéjét, ami a Lord zenekar Vándor című nótája. A teljes igazsághoz nélkülözhetetlen ismertetnem a dalszöveget, íme:

 "Élete valahol véget ér, a szíve már nem dobog,
Fekete föld mélyén örökre megnyugodott.
Nem siratja senki őt, nem könnyeznek a sírja előtt.
Csavargó volt, bolyongott, magányosan kóborolt.
Senkije se volt, semmije se volt, csak az élete!
Vén szemét lehunyva élete megszakad,
Nem indul új útra, pihen a föld alatt.

2. Elmondom nektek az ő történetét, arról mesélek, hogyan élt:
Megszületett, kapott nevet, csak egyet nem, szeretetet!
Szülei eldobták, nem törődtek vele,
Nem maradt semmije, csak az élete!
Magas falak, rácsok mögött, zsiványok, tolvajok között
telt a gyermekkora, ott volt az otthona.

3. És mégis vidáman élt, szívébe zárta a nagy reményt,
Hogy egyszer majd innen elmehet, várják erdők, völgyek, hegyek,
Szabad lesz, mint a madár, északtól délig, kelettől nyugatig
Mindet földet bejár.


4. Az idő eljött, ő szabad lett, útra kelhet a végtelenbe,
Ezt álmodta, erre ébredt, évek óta csak ezt remélte!
Amerre járt, megszerették, és ha néha megkérdezték,
Hogy honnan indult, s mi a célja, ő vidáman csak ezt dalolta:


R. Nem félek, amíg élek, várnak a messzeségek,
Városok, országút pora.
Napfényben, zord télben, minden nap, minden éjjel
Vándorlok, nem állok meg soha.


5. Éhét, szomját elfeledte, csak a világ érdekelte,
Hosszú haját fújja a szél, ereiben lüktet a vér.
Forró nyár jön hideg télre, hosszú út áll már mögötte,
De nem néz hátra, megy előre jókedvűen énekelve:



6. Nem kell a csillogás, nem kell a ragyogás,
Nem kell a vakító pénz!
Nem kell sok hamis vágy, nem kell a céltalan cél!

7. Évek oly hamar szállnak el, csavargó haja hófehér.
Szíve dobban még, szeme tűzben ég, de hívja már az örök pihenés.


Most, hogy elolvastuk ezt a balladának is megfelelő szövegecskét, talán könnyebben érthető lesz, mi is zajlott bennem. Kiemeltem a fontosabb sorokat, amik segítségével mindig úgy érzem, kicsit én is benne vagyok ebben a dalban.
Amikor az új tetoválásom ötlete megfogant, végtelenül egyedül éreztem magam. Persze ez nem teljesen igaz, hiszen itt vannak velem a szüleim, a párom, a barátaim (többen-kevesebben...). De szerintem minden ember érzi néha úgy, hogy az egész világ ellene van. Léteznek olyan helyzetek, amikben egyedül vagyok, mert senki más nem tudja átérezni, a helyembe képzelni magát. Ilyen is van mindenkinek, gondolom. Amikor elterveztem a tetkót, épp ilyen helyzetben voltam. Épp úgy, mint a Vándor. És egyedül, saját erejéből útnak ered, és minden rossz pofájába röhögve énekli: Nem félek, amíg élek, várnak a messzeségek. Nem állok meg soha!
Ez a mondat is kerülhetett volna a hátamra. Nem állok meg soha. Mert ez is igaz. Tulajdonképpen az egész dalszöveget felnyomhattam volna a hátamra. De talán egy 3. tetkóhoz jó is lesz ez is ;) Mégis, ezer más érzelem is feltör bennem a varrott sort énekelve.
Nem félek, amíg élek. Ezzel kezdődik a refrén. Ez a szöveg lényege. Ebben minden benne van, az összes többi fontos gondolatot magába foglalja ez a 4 szó. Gyakran félek, hogy egyedül maradok. Hogy nem vagyok elég jó az embereknek. Nem érdemlek semmi jót az élettől. És hogy minden, amit teszek másokért, teljesen felesleges. De valahol legbelül tudom, hogy ez mind hülyeség. Nem szabad félnem, hogy egyedül maradok. Hiszen a Vándor bárhol jár, megkedvelik. Talán ez is egy olyan közös pont a Vándorral, amitől úgy éreztem, hogy én magam is az vagyok. Az életem össze-vissza alakul, rajtam kívül álló okok miatt. Jött ez a továbbtanulás dolog... Szeptemberben mérhetetlenül mérges voltam Rózsinénire, hogy elcseszte az életem. És most találtam egy olyan utat, amit szeretek csinálni. Imádom ezt a titkárnősködést, mellette pedig van időm kézműveskedni, és további új utakat felfedezni. Féltem,  hogy innentől nincs jövőm... és most találtam meg igazán.
Gyakran stresszelek felesleges dolgokon. Aggódom a kapcsolatomért, pedig aztán vehetném teljesen lazán is. Ha valakit el lehet csábítani, azt el is fogják, bármit teszek... ha pedig hűséges, akkor úgyis minden tökéletes. Aggódtam a baráti kapcsolataimért, hiszen volt egy szál, ami sajnos (sajnos?) elszakadt. De az igazi barátaim mindig mellettem vannak, akkor is, ha elfoglalt vagyok, ha máshol járok, ha nem írok nekik minden nap. Kapásból 4 ilyen embert fel tudok sorolni. 3 gyermekkori barátom, és egy gimis. Szóval felesleges siránkoznom azért az egyért, aki "elhagyott", aki lecserélte a közös dolgainkat egy számára sokkal izgalmasabb életre. Ha ő így boldog, akkor én is. Kicsit úgy hangzik, mint egy szakítás utáni önvállveregetés, de végülis az is. Szakítottunk, megszakadt a kapcsolatunk. És egy hete még fájt újra látni, az új barátaival. De a tetoválás előtti napon viszont ugyanúgy mosolyogtam rá és öleltem meg, mintha semmi nem történt volna. Már nem hiányzik. Teljes az életem azokkal, akik számára akkor is fontos vagyok, amikor nem beszélünk.
És hogy jött a minta?
Tulajdonképpen ez egy rólam készült rajz.
Egy kis lótuszvirágnak érzem magam, aki folyton kinyílik a nagyvilágnak. Bárkinek. csak a világ érdekelte. De a világ minden részlete érdekelte... Viszont a világ gyakran megsebezi a kis virágot. Letépi a szirmait, felsérti a felszínét, elszakítja a kötődéseket. Viszont ha ez a lótuszvirág olyan sérthetetlen, mint egy tetoválás, akkor semmi nem állhat az útjába.
Gyakran voltam úgy, hogy megbántott az egész Világ. Mégis úgy érzem, fontos nyitottnak lennem. Nem is tudok más lenni! Egy védtelen, és végtelenül nyitott tavirózsa vagyok. És nem félek amíg élek. Történjék bármi, tudom, hogy okkal történik. Bár lehet, hogy szomorú leszek, sőt biztos hogy sírni is fogok még. De a célom előttem, a múltam mögöttem marad. Ahogy nő a hátam mögötti út, úgy csökken az előttem lévő... és nem állok meg addig, amíg az el nem fogy, és egy újabb cél kerül elém.

Nem állok meg soha.



2 megjegyzés:

  1. Én tulipánnak érzem magam...
    Szép lett a tetoválásod, de nem fájt?? nekem nincs tetkóm,szóval én halálos fájdalomnak tekintem:D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi a dicséretet, eleinte nem fájt, csak azért a 3. órában már kicsit meggyötört lett a testem :)) Olyasmi érzés, mintha egy szikével kapargatná valaki a bőröd legfelső rétegét. Én a kontúrkor azt mondtam magamban, hogy egy agresszívabb epilátorral szőrtelenítenek a hátamon :D viszont ha még nem epiláltál géppel akkor ezt sem tudod milyen érzés lehet, viszont ha igen, akkor annál egy valamennyivel erősebb fájdalom ez :) de kibírható! :)

      Törlés